Na, és mennyire tűröd a monotonitást? Te is élvezed a monotonitást? Mit gondolsz a monotonitásról? Nem tudok erre a kérdésre az elvárások szerint válaszolni.

Valamilyen variációban ezek a kérdések a legtöbb állásinterjún szembejöttek már velem. Ki az az épeszű ember, aki a legnagyobb mosollyal az arcán röhög bele a HR-es képébe, és azt mondja, hogy “igen, baszki, imádom a monotonitást”.
Akkor már mindegy. Ha nem szereted a monotonitást, nem vesznek fel, mert félnek, hogy nem vagy jó eleme a láncnak, megunod a munkát és tovább állsz. Nem szeretem a monoton helyzeteket. Az a kreativitás, és az új dolgokat létrehozni vágyó teremtő erő veszte. Szeretem viszont az áramlást, a struktúrát, a cél elérésért való küzdelmet. Tisztelem a hierarchiát és az idősebbeket. Hiszem, hogy mindenkitől lehet tanulni valami újat. Szeretném megélni azt az érzést, hogy a munka nem csak azért van, hogy én pénzt kapjak, hanem hozzá is tegyek a környezethez és a világhoz valamit.

Pörgetem itt sorra a junior, medior munkákat. 10-ből 8-nál elvárásként van feltüntetve a monotonotiás tűrése. Pocsék fizetésért persze. Nem sok választás van, hiszen a csekkeket fizetni kell. Azonban elgondolkodtató: biztosan az a produktív, jó irány, ha a friss, akarni vágyó fiatal munkaerőt már a 20-as éveiben kifacsarjuk és megzakkant, stresszes zombikká derogáljuk őket? Aztán pislogunk, mint hal a szatyorban, amikor százezernyi tanult fiatal iszkol el az országból minél messzebb. Miért szitokszó az “employer branding” sok helyen? Az Y és Z generációs munkavállalói mentalitás miért ütközik rideg betonfalakba?