Valóban itt az ősz. A csontjaimban érzem a hideget, ami lassacskán csordogál be a hétköznapokba. A napok is egyre rövidebbek, a természet is lassacskán belép az elmúlás időszakába. Lelassul minden ilyenkor. Tegnap szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna. Ma reggel köd volt. Pár hete még negyven fok volt árnyékban, tikkasztó hőséggel. Most meg ez. Fel kellett vennem egy pulcsit, mert fáztam. Remélem lehet már valahol egy jó pumpkin spice lattét inni. Akkor tényleg ősz van már. 🎃

Nehéz a változás.Mindig is nehezen viseltem azt. Az a fajta ember vagyok, akinek nagyon hamar túl kényelmes tud lenni egy helyzet és akkor jól van az úgy. Korán észrevettem ezt, ezért igyekszem magam a komfortzónámon kívül helyezni. Ez vagy bejön, vagy nem. Inkább nem. Nem igazán érzem magamat hősnek. Sőt gyakran azt is kétségbe szoktam vonni, hogy jó ember vagyok-e. Őszinte próbálok lenni, de ezzel meg csak a baj van. 😵‍💫

Jártam egy pár éve New Yorkban. Igazából Budapest után nem volt annyira kultúrsokk. Ha egy zajos várost láttál, akkor láttad az összeset. Ha utaztál a hármas metrón, akkor a New York-i metró sem lep meg.
Na, de, ami talán egy életre velem marad az a World Trade Center helyén épült emlékmű. A tornyok helyén a talajba mélyesztett szökőkútszerűségek az emlékművek rajta nevekkel. Ott járva olyan érzésem volt ott, mintha egy temetőben lettem volna. Hidegrázós volt a síri csend honolt a világ leghangosabb városának közepén.

Van egy nagy dilemmám, amit az elmúlt három év hozott koronástól, összeomlásostól, válságostól. Van, volt nekem egy nagyon jó barátom majd vagy 20 éve, még egészen általános iskolából. Sok dolgot csináltunk együtt, hasonló dolgokért érdeklődünk néhány kivétellel. Aztán jött az elmúlt pár év, amikor beütött a korona és mindenki visszahúzódott a kis buborékába, köztük én is.
Ebben az időben kristályosodott ki, hogy az egyik legmélyebb kapcsolatom nem más, mint füst és köd csupán. Eléggé vacak érzés, amikor rájövök, hogy csak a megszokás tartott minket össze. A korona kitörése óta kb évente találkoztunk kétszer a karanténok között. Előtte meg havonta, kéthavonta csináltunk valamit együtt. Az üzenetváltásaink között is hetek teltek el, és azok is gyakran érdektelenségbe fulladtak. Elengedni nem akarom, mert hát, na, viszont azt sem látom, hogy merre van tovább. Az elmúlt pár évben, mintha teljesen idegen emberek lettünk egymás számára. Ez szar.