A Szürke 50 árnyalata csak azért romantikus, mert a faszi gazdag. Ha a srác szegény, vagy legalábbis kevésbé kitömött lenne, akkor a lány már ráhívta volna a hatóságokat. A tanulság az, hogy aranyat ásni kurva nehéz a sötétben.

Kutyások és macskások. Dobozokba tesszük az embereket, próbáljuk őket meghatározni. Az egyik jó, a másik nem. Átjárás nincs. Ez egy idő után baromira fárasztó. 😔

Itt van ez divatos szó, hogy „expat”, amit azért találtak ki fehér – főleg magukat digitális nomádoknak aposztrofáló emberek, hogy ne kelljen magukat migránsnak nevezni.

Szeretem a téli éjszakákat. A téli égbolt eléggé rabul tud ejteni. Az udvaromról ilyenkor gyakran látom a hatalmas Jupitert, a vörös Marsot, a távoli Szaturnuszt, Oriont, a nagy vadászt, és a többieket. Szeretem a téli égboltot, mert amikor felnézek rá, akkor hallom a csendet, ami a végtelenből árad. 😄

Egy hete temettem el a macskámat. 16 évig volt mellettem. Együtt nőttünk fel. Voltak olyan pillanatok ez idő alatt, hogy megbolondultam volna, ha ő nincs mellettem. Az igazság az, hogy nem sok lénytől tapasztaltam meg a feltétel nélküli szeretetet az életben.

Pont ezért engedem el nehezen a jó dolgokat.Májusi bika vagyok. Nagyon tudok ragaszkodni. Főleg akkor, ha szeretek.
Aztán eljön a pillanat, amikor ragaszkodás átcsap önzésbe. Ezt nehezen veszem észre. Nem szándékos, de fájdalmat okoz. A macskám a végén nagyon rosszul volt már. Láttam, hogy nagyon szenved, de nem akartam elengedni.
A saját boldog(talan)ságom fontosabb volt, mint az igazság azért mert ragaszkodtam hozzá. Jobban szerettem, mint az emberek többségét. Aztán egyszer csak átdobtam a váltót az agyaban, és feltettem a nehéz kérdéseket: biztosan ez a boldogság? Biztosan jó ez, hogy így van, vagy csak nekem jó, hogy itt van még, miközben ő teljesen leépül?
Aztán fogtam a dobozt, beletettem, majd elvittem az állatorvoshoz, és ott elaludt. Örökre. Ez volt talán, ha az egyik legnehezebb pár óra az életemben. Az univerzum az arcomba csapta a veszteség érzését hatalmas hólapáttal.

Az igazán szar, felfoghatatlan érzés a tehetetlenség volt. Nem volt hatalmam megváltoztatni a dolgokat. Akkor eltört a mécses. Lehetek én akármilyen képzelt, vagy valós alfa, gamma, omega, sigma vagy fasz tudja milyen male, ott úgy bőgtem, mint egy kisgyerek.

Tegnap a Deákon a Starbucksban elájult egy fiatal lány. Meleg is volt, levegő sem volt igazán, a nagy télikabáttal a hidegből bejönni eléggé sokkoló tud lenni. A lány, nagy puffanással hullott a földre. Az odasereglő emberek ahelyett, hogy segítséget hívtak volna, elkezdték videózni, közvetíteni a közösségi médiában. Mi a fasz van az emberekkel? Ennyire kicsi az ingerküszöb? Ekkora a közöny? Egy ájult ember kettővel több lájk instán? Mi nem a bohócok vagyunk, hanem az egész cirkusz. Viszont a kenyér lassan túl drága.

Amúgy is jó látlelet Budapesten a Deák tér a társadalmi rohadásról. Simán megihatsz egy lattét 1600 magyar pezóért, miközben 50 méterre a köztér tele van hajléktalannal.