A gondolataim előzménye ez a cikk.

Ez a cikk elléggé cringe. Zagyva, gagyi, zavaros, de mégis elgondolkodtatott. A hangvétele eléggé irritál, persze lehet, hogy csak a témája miatt. Viszont sugárzik belőle egy elidegeníthetetlen tény: ez az ember ott van. Ő apa próbál lenni. Legtöbbször ez is elég.

Nekem nincs apukám, illetve van, de mégis nincs. Sokkal egyértelműbb lenne az, ha nem lenne. Az olyan, mint egy tiszta vágás. Könnyen gyógyul, de helyette van marcangolt tépés, ami talán sosem fog.Mindig ott lesz a makacs, elfertőződő tény, hogy nem kellettem neki.
Alig jöttem ebbe a világba, máris a nagy semmiben találtam magamat. Nem akartak, nem akart, illetve akart, csak menetközben megváltoztak a dolgok. Anyukám veszélyeztetett terhes volt. Apukám meg nem bírta a kígyót a nadrágban tartani. Összetörtek a dolgok azelőtt, hogy igazán felépülhettek volna.
Ami igazán szar, hogy igazából nagyon a nevére sem akart venni, és a sors kibaszott nevetséges vicce mégis csak az, hogy ugyanúgy hívnak engem, mint őt. A teljes nevem ugyanaz. Sőt, az arcom, a testem, a fizimiskám egyre jobban hasonlít az övére. Valamit nagyon elbaszhattam az előző életeimben, hogy a karma ezt rótta rám. Viszont a lelkem a sajátom! Ebből nem engedek egy jottányit sem.

Minden, ami lettem, és minden, ami nem, az saját magamtól lettem. Ezért nem kérek elnézést. Sokszor, sok esetben nem tudom, hogy mi a „férfias”, hiszen semmilyen férfias dolgot nem láttam az öregeimtől, hiszen nagyapám sem volt, aki pótolta volna a nemlétező apát. Szóval így egyedül tanultam meg a becsület jelentését és a borotválkozást is. Nyakkendőt kötni a mai napig nem tudok, és öltönyzakót is csak akkor húzok, ha nagyon muszáj.
Igazából apának sem akarom nevezni az apámat, de akkor nem tudom micsoda ő. Tudjátok, alfahím. A nők nagy vágya. A vad macsó, rosszfiú, aki majd megszelídül és megjavul ha családja lesz, ugye? Lelövöm a poént: nem! Ez az ember, belelőtt 20 centiliter gyerekcsinálómagot anyámba, majd fogta a sátorfáját és elment.
Ez túl hosszú. Ezt hivatalos papírokra nem írhatom. Vagy esetleg szimplán csak egy felelőtlen fasz. Nem tudom. Nem ismerem. Nincsen jogom róla véleményt alkotni. Lehet, hogy jó ember, csak éppen én nem láttam ebből semmit sem.

Az egész életem arra ment el, hogy olyan messzire kerüljek ettől, amilyen messzire csak lehet. Testileg-lelkileg egyaránt. Mégis, ahogyan a tükörbe nézek – ahogyan öregszem úgy egyre inkább, minden nap azt az embert látom magam előtt. Egy ismeretlen figura néz vissza rám, aki egy percig sem volt ott amikor igazán kellett volna. Akárhányszor nézek a tükörbe a cserbenhagyást, és az otthagyottságot élem meg, vagy lassan 30 éve. Nincsen az a dörzskefe, ami le tudná rólam ezt mosni, akármennyire erősen is dörzsölöm.
Sokszor szoktam azon viccelődni, hogy egy csomag Durex olcsóbb, mint 30 év identitásválság, és, hogy gyereket csinálni nem csak két perc, hanem a következő harminc év minimum. Sokat agyaltam azon az életem során, hogy nem tudom én milyen apa lennék. Nem tudom, hogy mi a jobb: továbbadni a törött mintáimat, vagy nem tovább adni semmit. Főleg egy fiúgyereknek. A törött mintáimmal csak olyan elcseszett, kiközösített, depressziós emberke lenne belőle, mint amilyen én lettem. Nehéz ez számomra.

A cikk szerint egy apa, csak akkor apa, ha van mellette anya.Szerintem meg akkor apa, egy apa, ha nem pattan le gyerekcsinálás után. Szeretném ha az egész több lenne, mint valami zsigeri, evolúciós doktrína. Betesz, megcsinál, továbbmegy, megismétel. Verjük itt magunkat, hogy túlléptünk, meghaladtuk az állatvilágot miközben nem egy esetet láttam, ahol az apa csak addig volt apa, amíg megcsinálta a kölykeit. Pont, mint az állatok. Mi sem vagyunk jobbak. Akkor, meg miért hazudunk? Miért csapjuk be magunkat azzal, hogy lehet másképpen? Szerintem meg egy apa, akkor apa, ha jelen van. Nem kell, hogy tökéletes legyen, csak legyen ott.